Vörösmarty Mihály
Vörösmarty Mihály a Szózat és nagy gondolati költemények alkotójaként, valamint olyan ismert művek szerzőjeként él a köztudatban, mint a Csongor és Tünde, valamint a Zalán futása. Munkássága ennél sokkal bővebb és sokoldalúbb, mégis az a pár fogalom, amit az ő nevéhez kötünk, már érzékelteti, hogy egy széles spektrumú életművel van dolgunk. 210 éve született a magyar romantika legnagyobb alakja, akinek művészetét irodalomtörténészek Byron, Shelley, Victor Hugo vagy Puskin életművével állítják párhuzamba.
A magyar romantika vezéralakja Kápolnásnyéken született 1800. december 1-jén. Az 1820-as években már a kor irodalmi életének meghatározó alakja volt, Kisfaludy Károly köréhez tartozott, az úgynevezett „romantikus triász” tagja Bajza Józseffel és Toldy Ferenccel együtt, akikkel a kor meghatározó folyóiratát, az Athenaeumot szerkesztették 1837-től. 1830-ban beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé.
Bár elsősorban lírai alkatú költőként tartjuk számon, mindhárom műnemben jelentőset alkotott, első nagy irodalmi sikerét a Zalán futása (1825) című eposszal aratta, amelynek hátterében a nemzeti identitás kifejezésének romantikus igénye áll. Máig kedvelt mesejátéka a Csongor és Tünde (1830), amelyben szintén a romantika alapkérdéseire: a személyiség kiteljesedésének lehetőségeire, a boldogság mibenlétére keresi a választ. Hazafias lírájából kiemelkedik a Szózat, amely a Himnusz mellett második nemzeti énekünk, amelyet Kossuth Lajos a nemzet béke és harci dalának nevezett. A költemény a haza iránti rendületlen hűségre való buzdításával, nemzetünk történelmének dicsőséges és tragikus mozzanatainak felidézésével a szebb jövő megérdemelt eljövetelét hirdeti. Ezek a jegyek visszaköszönnek nagy gondolati költeményeiben is, például A vén cigányban és az Előszóban, amely Pilinszky János kedvenc verse volt. Verseinek visszatérő kérdése, hogy van-e fejlődés a történelemben, vagy az emberiség sorsa visszatér a kezdetekhez. Vörösmarty kételkedő alkat volt, tragikus történelemszemlélettel, amely mögül azonban mindig kitört a haladás- és a békevágy: „Lesz még egyszer ünnep a világon, / Majd ha elfárad a vész haragja, / S a viszály elvérzik a csatákon.”
Kiemelkedő a magyar nyelv kapcsán folytatott tevékenysége: részt vett helyesírási szabályzat, szótár, nyelvtan létrehozásában. Vörösmarty saját szépirodalmi alkotásival is hozzájárult a korszerű irodalmi nyelv poétikai lehetőségeinek kiteljesítéséhez. Irodalomtörténészek szerint az ő nyelvi konstrukciói jelentik a XIX. századi magyar költészetben az igazi fordulatot. Ezt támasztja alá a rímkezelése, műfaji újításai. A szabadságharcot költeménnyel és cikkekkel szolgálta. Világos után bujdosott, majd jelentkezett a hatóságnál, de végül felmentették. 1850-től családjával vidéken élt, anyagi gondok között, betegeskedve. 1855. november 19-én halt meg Pesten. Temetése országos gyászünnep és tiltakozás volt az önkényuralom ellen.
„Akit mindenki tisztel és becsül”
„Vörösmarty mint ember is a legkiválóbb magyar férfiak közé tartozik; egyenes, őszinte, tartózkodó modorú, de önérzetes, minden önhittség nélkül. Külső viselkedésében semmi sem sejteti kora egyik legkiválóbb emberét. Azon ritka emberek közé tartozott, kiknek nincsenek ellenségeik, akiket mindenki tisztel és becsül” – írja Sík Sándor a költőről, akit kortársai bizalma, tisztelete és szeretete övezett. Jó kapcsolatot ápolt többek között Kossuth Lajossal, Fáy Andrással, Wesselényi Miklóssal, Kemény Zsigmonddal. Deák Ferenccel való barátságáról levélváltásaik is tanúskodnak. Deák gyakran felrótta barátjának, hogy ritkán ír neki, Vörösmarty egy alkalommal így reagált: „Lustaságomért ne pörölj… Szeress gyöngeségeimmel, s akkor szeretsz igazán. Tűrjed a bivalynak lomhaságát, mert habár lassan, de sokat emel.”
A fröccs
Vörösmarty, vitathatatlan tudományos-szépirodalmi tevékenysége mellett, az úgynevezett „szőlőtermelő triumvirátus” egyik tagja volt Fáy András íróval és Ferenczy István szobrásszal együtt, sőt a költő még a pezsgőgyártással is próbálkozott. 1832-ben vásároltak szőlőbirtokot Fóton. A fóti szüretek vendégei a magyar kulturális-szellemi élet kiemelkedő alakjai voltak. Az 1842. évi szüreti mulatságon esett meg az első fröccsözés, ahol Jedlik Ányos, a dinamó feltalálója is jelen volt. A tudós nem bírta tisztán a bort, ezért vízzel hígította, de a hígított bornak már nem volt olyan kellemes az íze, így jutott el Jedlik a szódavíz feltalálásáig. A szódavízzel hígított bort spritzernek nevezték, de amikor ezt Vörösmarty meghallotta, azt mondta, ez túl németes, legyen a neve inkább fröccs. Az esetről a Fóti dal című költeményében emlékezett meg: „Fölfelé megy a borban a gyöngy; / Jól teszi, / Tőle senki e jogát el / Nem veszi…”
(Forrás: Új magyar irodalmi lexikon)
RSS
